A könyvtár története
Magyarországon a 18-19. sz. fordulóján a lakosság könyvel való ellátását az olvasókörök, egyesületi és kaszinókönyvtárak látták el. Nem volt ez másképp Enyingen sem. A II. világháborúig a következő könyvtárak működtek: Úri Casino Könyvtára, Népkör, Iparos Olvasókör, Polgári Olvasókör Könyvtára . Az Úri Casino könyvtára a világháború alatt megsemmisült, de a másik három – hiányosan maradt állománnyal ugyan – továbbműködött 1949-ig. Akkor a Polgári és Iparos olvasókör könyveit a Népkör könyvtárának állományába olvasztották. Az újonnan alakult könyvtár csak kölcsönzést folytatott, és gyarapodását a Népkönyvtári Központ küldeményei jelentették. Itt folyt a munka 1953-ig, amíg megkezdődött a járási könyvtár szervezése. Az alakuló, majd az induló könyvtár, mint sok más könyvtár az országban, a kultúrházban kezdte meg működését. 1954 januárjától már Vas Gereben néven, új, önálló épületben működött, tulajdonképpen ideális körülmények között. 1961-ben Enying elveszítette járási központi rangját, ezzel egyidejűleg nemcsak település, hanem a könyvtár lendületes fejlődése is megtorpant, sőt bizonyos szempontból visszafejlődés következett be. Ez a lassúbb ütem 1963 szeptemberéig tartott, amikor megnyitotta kapuit a helyi gimnázium, mely 1964-ben kertészeti, valamint mezőgazdasági gépszerelő osztályokkal bővült. A középfokú oktatási intézmény megjelenésével a könyvtár szerepe ismét jelentőssé vált, hisz a jelentkező oktatási igények kielégítése érdekében elengedhetetlené vált a nagyarányú fejlesztés. A hatvanas évek második felétől az állomány gyarapodása egyenletes volt, az olvasói igények folyamatosan növekedtek, ám az 1953-ban kialakított könyvtár ekkor már helyhiánnyal küzdött. Hamarosan szükségessé vált a probléma megoldása: 1974-ben a könyvtárt új helyre költöztették. Az alapterület megnövekedett ugyan, de a lakóházból kialakított, sok kis helyiséggel rendelkező épület nem volt túl ideális.
Az 1975-ös év váratlan eseménnyel “lepte meg” a könyvtárat éppúgy, mint a falu lakosságát: a gimnázium utolsójára iskolázhatott be elsősöket, így 1979-ben meg is szűnt a középfokú oktatás Enyingen.
A 80-as évek szintén hoztak jelentős változást a könyvtár életébe: 1980-ban az intézmény ismét új helyre költözött, s bár most sem új, könyvtári célra készített épületet kapott, mégis sokkal körültekintőbben, könyvtári céloknak megfelelőbben alakították ki a belső teret. 1983-ban nagyarányú bővítéssel 270 m2 –re emelkedet a hasznos alapterület. Az újonnan kialakított részbe költözött a gyermekrészleg. A régi épület hiányosságaival küszködve ugyan, de egyenletes lassú fejlődés mellett, zavartalanul működött a könyvtár 1991-ig. Ez az év sok jelentős változást eredményezett:
– Mátyásdomb -, amely eddig Enyinghez tartozott – önálló közigazgatás egységgé vált, az addigi fiókkönyvtárból szintén önálló könyvtár lett.;
– Ebben az évben újra indult a gimnázium, igaz, ekkor még csak levelező oktatás formájában;
– Megkezdte működését a Háziasszonyképző Speciális Szakiskola is;
– A könyvtár új (valóban új), bár eredendően nem könyvtárnak készült épületbe költözött.
Az új könyvtár ideális környezetben álló, tágas épület volt, világos belső tereivel, praktikus építészeti megoldásaival, igényes berendezésével méltó otthona lett a kultúrának. Az időközben kibővült és felújított művelődési házzal együtt az 1992-ben várossá lett település legjelentősebb, legkorszerűbb intézménye volt. 1993 végén a város képviselő-testülete úgy határozott, hogy a könyvtárnak vissza kell költöznie előző helyére, ahol azóta is működik.
Az enyingi könyvtárat 1993-ban összevonták a művelődési házzal. Az összevont intézmény neve Vas Gereben Művelődési Ház és Könyvtár lett.
Vas Gereben
családi néven Radákovics József (Fürged 1823. április 7.-1868. január 26., Bécs):
író, az 1850-60-as éveknek Jókai mellett legolvasottabb szerzője. Apja, aki főhercegi uradalmak ispánja volt, papi pályára szánta, de ő nehezen tűrte az iskolai fegyelmet; veszprémi és pécsi tanulmányai után, miután az iskolából kicsapták, gazdasági gyakornok lett egy dunántúli birtokon. Kortársainak tanúsága szerint már ez idő tájt is gunyoros humoráról volt ismeretes. Később a győri jogakadémiát látogatta, itt tanulótársaival önképzőkört és egy kéziratos diákélclapot ( Két garasos tár) alapított. 1844-től Győrből küldözgette az Életképekbe és a Honderűbe első humoros írásait, amelyek nevét csakhamar ismertté tették. Tanulmányai befejezése után Sopronban volt joggyakornok, majd 1846-ban jurátusnak ment Pestre; itt 1847-ben ügyvédi vizsgát tett. Ez időtől fogva sorra jelentek meg szatirikus írásai, a Pesti Divatlap és a Jelenkor is szívesen foglalkoztatta. Humoros tárcái kötetekben is napvilágot láttak. 1848-ban a kormány őt és Arany Jánost bízta meg egy politikai néplap, a Nép Barátja szerkesztésével. A lapot elsősorban ő irányította szabadságharcos szellemben, de az primitív műnépiessége miatt (szájbarágó modorban szólt a parasztokhoz) hívatásának csak kis részében tett eleget; a Szalontán élő Arany elkeseredetten panaszkodott is ezért. Világos után bujdosnia kellett, majd fogságba vetették, ügyvédi diplomájától megfosztották. Szabadulása után kizárólag az irodalomnak élt, az 50-es évek derekától már ő volt a legolvasottabb magyar regényírók egyike. Szinte évente jelent meg egy-egy új regénye, ezenkívül számos rajzot, tárcát, népies életképet, anekdotát írt a korabeli lapokba. Zilált anyagi viszonyait különböző naptárak, népkönyvek, népszerű kiadványok szerkesztésével próbálta rendezni (A falu könyve, 1851; Falusi esték, 1853), de nem utasította vissza az ókonzervatívok támogatását sem. 1858-59-ben szerkesztette a két Garasos újságot. A kiegyezés után Bécsbe utazott, hogy delegációk tárgyalásairól tudósíthassa a hazai lapokat, de itt hirtelen meghalt. Hamvait 1885-ben hozták haza Budapestre. – Népszerűségét elsősorban annak köszönhette, hogy a világos utáni elnyomatás és önkényuralom éveiben regényeinek témáját a reformkorból vette, s műveivel olvasóinak a remény és a vigasz illúzióját nyújtotta. Regényeiben Jókait követi, de még jobban megszépíti a múltat ( a század első felét). Szélsőségesen idilli szemléletét ellensúlyozta, hogy jó stiliszta, ízes elbeszélő volt, ismerte is azt a világot, amelyről írt. A dunántúli tájat és a dunántúli falu embereit ábrázolta legsikerültebben. Regényeiben felvonul a 19. sz. első fele Magyarországának szinte minden típusa, a falusi bírótól a megye alispánjáig, bemutatja a reformkor kiemelkedő szereplőit (Festetics György, Széchenyi István stb.) és a nemesi világ jellegzetes alakjait. A korrajz tekintetében a hűségre törekedett, majdnem minden regényét valamilyen konkrét történelmi eseményhez, egyéniséghez vagy mozgalomhoz kötötte. Elsősorban az epizódszereplők, a részletek sikerültek. Életműve maradandóbb lett volna, ha megtalálja (ill. igyekszik megtalálni) a maga sajátos műfaját, az anekdotizáló elbeszélést. Műveinek esztétikai gyengéi, az ember és a társadalomszemlélet felszínessége, a szerkezet lazasága, az öncélú anekdotamondás, gyakran erőltetett népiessége miatt az új generáció számára népszerűsége már erősen csökkent. Legnagyobb erénye: ízes stílusa önmagában nem biztosíthatta a további sikert.
Művei:
Életképek és darázsfészek (1847)
Parlagi képek (1851)
Tormagyökerek (1855)
Nevessünk (1855)
A régi jó idők (1855)
Nagy idők, nagy emberek (1856)
A nemzet napszámosai (1857)
Egy alispán (1858)
A pörös atyafiak (1860)
Életunt ember (1862-63)
Tekintetes urak (1864)
Garasos arisztokrácia (1865)
Forrás:
Magyar Irodalmi Lexikon S-Z, Főszerk.: Benedek Marcell
