Vas Gereben
családi néven Radákovics József (Fürged 1823. április 7.-1868. január 26., Bécs):
író, az 1850-60-as éveknek Jókai mellett legolvasottabb szerzője. Apja, aki főhercegi uradalmak ispánja volt, papi pályára szánta, de ő nehezen tűrte az iskolai fegyelmet; veszprémi és pécsi tanulmányai után, miután az iskolából kicsapták, gazdasági gyakornok lett egy dunántúli birtokon. Kortársainak tanúsága szerint már ez idő tájt is gunyoros humoráról volt ismeretes. Később a győri jogakadémiát látogatta, itt tanulótársaival önképzőkört és egy kéziratos diákélclapot ( Két garasos tár) alapított. 1844-től Győrből küldözgette az Életképekbe és a Honderűbe első humoros írásait, amelyek nevét csakhamar ismertté tették. Tanulmányai befejezése után Sopronban volt joggyakornok, majd 1846-ban jurátusnak ment Pestre; itt 1847-ben ügyvédi vizsgát tett. Ez időtől fogva sorra jelentek meg szatirikus írásai, a Pesti Divatlap és a Jelenkor is szívesen foglalkoztatta. Humoros tárcái kötetekben is napvilágot láttak. 1848-ban a kormány őt és Arany Jánost bízta meg egy politikai néplap, a Nép Barátja szerkesztésével. A lapot elsősorban ő irányította szabadságharcos szellemben, de az primitív műnépiessége miatt (szájbarágó modorban szólt a parasztokhoz) hívatásának csak kis részében tett eleget; a Szalontán élő Arany elkeseredetten panaszkodott is ezért. Világos után bujdosnia kellett, majd fogságba vetették, ügyvédi diplomájától megfosztották. Szabadulása után kizárólag az irodalomnak élt, az 50-es évek derekától már ő volt a legolvasottabb magyar regényírók egyike. Szinte évente jelent meg egy-egy új regénye, ezenkívül számos rajzot, tárcát, népies életképet, anekdotát írt a korabeli lapokba. Zilált anyagi viszonyait különböző naptárak, népkönyvek, népszerű kiadványok szerkesztésével próbálta rendezni (A falu könyve, 1851; Falusi esték, 1853), de nem utasította vissza az ókonzervatívok támogatását sem. 1858-59-ben szerkesztette a két Garasos újságot. A kiegyezés után Bécsbe utazott, hogy delegációk tárgyalásairól tudósíthassa a hazai lapokat, de itt hirtelen meghalt. Hamvait 1885-ben hozták haza Budapestre. – Népszerűségét elsősorban annak köszönhette, hogy a világos utáni elnyomatás és önkényuralom éveiben regényeinek témáját a reformkorból vette, s műveivel olvasóinak a remény és a vigasz illúzióját nyújtotta. Regényeiben Jókait követi, de még jobban megszépíti a múltat ( a század első felét). Szélsőségesen idilli szemléletét ellensúlyozta, hogy jó stiliszta, ízes elbeszélő volt, ismerte is azt a világot, amelyről írt. A dunántúli tájat és a dunántúli falu embereit ábrázolta legsikerültebben. Regényeiben felvonul a 19. sz. első fele Magyarországának szinte minden típusa, a falusi bírótól a megye alispánjáig, bemutatja a reformkor kiemelkedő szereplőit (Festetics György, Széchenyi István stb.) és a nemesi világ jellegzetes alakjait. A korrajz tekintetében a hűségre törekedett, majdnem minden regényét valamilyen konkrét történelmi eseményhez, egyéniséghez vagy mozgalomhoz kötötte. Elsősorban az epizódszereplők, a részletek sikerültek. Életműve maradandóbb lett volna, ha megtalálja (ill. igyekszik megtalálni) a maga sajátos műfaját, az anekdotizáló elbeszélést. Műveinek esztétikai gyengéi, az ember és a társadalomszemlélet felszínessége, a szerkezet lazasága, az öncélú anekdotamondás, gyakran erőltetett népiessége miatt az új generáció számára népszerűsége már erősen csökkent. Legnagyobb erénye: ízes stílusa önmagában nem biztosíthatta a további sikert.
Művei:
Életképek és darázsfészek (1847)
Parlagi képek (1851)
Tormagyökerek (1855)
Nevessünk (1855)
A régi jó idők (1855)
Nagy idők, nagy emberek (1856)
A nemzet napszámosai (1857)
Egy alispán (1858)
A pörös atyafiak (1860)
Életunt ember (1862-63)
Tekintetes urak (1864)
Garasos arisztokrácia (1865)
Forrás:
Magyar Irodalmi Lexikon S-Z, Főszerk.: Benedek Marcell
